Amikor valami olyasmi történik velünk, amire nem számítottunk; amikor másként alakulnak a dolgaink, mint ahogyan mi elképzeltük; amikor ezekben a történésekben mégis észrevesszük, hogy nem véletlenszerűen, hanem egy emberi ésszel felgoghatatlan rendezési elv szerint történnek, akkor szoktuk észrevételünket ezekkel a szavakkal nyugtázni: Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Akinek a koporsója mellett állunk most, annak az asszonynak a halála is erre a kifürkészhetetlenségre bizonyosság. Esztendő elején, amikor a családlátogatások rendjén itt jártam ebben a hajlékban, éppen másnap készültek a nagy műtétre. Most innen a koporsó mellől visszatekintve látszik, hogy voltaképpen erre a nagy és nehéz útra készült akkor a család. Visszatekintve az is látszik, hogy még véletlenül sem olvashattam volna akkor, abban az élethelyzetben egyházalapító püspökünk gondolatánál jobb és találóbb üzenetet, bátorítást, biztatást: „Az igaz Istenre bíztam magam és arra az igazságra, melyet az élő Isten igéjéből tanultam.” (Dávid Ferenc) Visszanézve azt látom, hogy a legjobb, a legfontosabb, a legszükségesebb pillanatban küldött Isten ebbe a hajlékba.
Az igaz Istenre bíztam magam... Év elején ezzel az üzenettel indult útjára az asszony, akitől ma búcsúzunk.. Ez a fajta Istenre hagyatkozás viszont nem csupán erre az útra volt jellemző, hanem egész életére. Arra a 83 évre, amelyet a virrasztás estéjén röviden és tömören így foglaltak össze szeretett családtagjai: Lemondó, szerény életet élt. Nem akart senkinek a terhére lenni.
Búcsúszertartására ezért választottam a felolvasott bibliai verseket, a 2Kor12,14-et. A néhai testvérünk életére találó szavakon kívül, a bibliai üzenet egyben azt is elmondja, hogy mi a lényege az ilyen életnek. Ezt pedig fontos tudni, mert nem elég csupán jellemezni egy életformát, életértéket; hanem tudnunk kell azt is, hogy milyen apró, mindennapi részekből áll össze az a bizonyos életérték.
Mielőtt a bibliai üzenetnek ezt az életérékét részletesen bemutatnám, fontosnak tartom tisztázni azt, hogy miként is lehetünk valakinek a terhére? Terhére lehetünk valakinek a szó fizikai értelmében, amikor el kell tartsanak, amikor rászorulunk valakire, amikor gondozásra szorulunk.
De terhére lehetünk valakinek lelkileg is, amikor uralni próbáljuk az érzéseit, amikor megterheljük a mi érzéseinkkel, amikor megfojtjuk a belőlünk áradó szeretettel.
Az a bibliai rész, amelyből felolvastam e gyászszertartás üzenetét ezt a címet kapta: Pál emlékeztet tiszta szeretetére. A bibliai rész olvasása közben kiderül, hogy ennek a tiszta szeretetnek a megtartásáért nem akar senki terhére lenni.
Amikor ennek a szeretetnek a tiszta megtartásáról beszél, először arra hivatkozik , hogy ő sátorkészítő, embereivel több helyen is dolgoztat és kétkezi munkával fenn tudja tartani magát. Ezért mondja, hogy nem lesz senkinek a terhére. De a fizikai terhelésről szóló véleménye után, egy egészen lelki vonatkozású érveléssel folytatja gondolatait: azért nem, mert titeket kereslek, nem a tieteket.
A tiszta szeretet szellemében mondja Pál, hogy a valakihez való tartozás, valakinek a szeretése, megbecsülése nem tárgyi jellegű. Lelki síkon van szükség a másikra: a társra, a gyermekre, a családra, a barátra, a gyülekezetre, de ott is tehermentesen. Az egészet talán így lehet a legegyszerűbben kifejezni: Szólok, ha meghallgattok, de nem nyaggatlak azért, hogy meghallgassatok.
Azt mondtam korábban, hogy egy életérték meghatározásakor tudnunk kell azt, hogy az a mindennapi élet szintjén az milyen részekből, alkotóelemekből áll össze. Amikor azt mondjuk, hogy néhai testvérünk életének legjellemzőbb vonása az volt, hogy nem akart senki terhére lenni, akkor keresünk valami kézzelfogahtó mindennapi érvet, tapasztalatot, ami ezt igazolja. Pál apostol ezt a szülő-gyermek viszonnyal szemlélteti: Mert nem a gyermekek tartoznak gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermeknek. Néhai testvérünk életében én is kutattam példa, hasonlat után, amely még jobban szemlélteti ezt az életérzést. A hétköznapi életpélda helyett, egy szép életpéldát emelek ki. Nagyon szerette a verseket, ezért most inkább egy olyan verset olvasok fel, amelyben benne vannak az ő életértékének mozgató rugói, elvei, példái, hasonlatai.
AKAROM
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam,
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit a tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
Reményik Sándor, (Isten közelében, 17)
Az előttünk levő koporsóban egy ilyen asszony ment a halálon át, unitárius hitünk szerint az örökéletbe. Félelem nélkül, szívében szeretettel. Hogy ezt miért tudta megtenni, azt egy történet tel tudom bemutatni: „Megkérdezték egy haldokló kereszténytől, hogy érzi magát. Ő ezt válaszolta: Fejem nagyon békésen pihen három párnán: a végtelen hatalom, a végtelen bölcsesség és a végtelen szeretet párnáján.” Ilyen félelemmentesen bízta néhai testvérünk utolsó, szeretetteljes szavaival az egy, igaz Istenre magát. Elengedve utolsó földi útján, mi is Istenre bízzuk őt. Ő legyen vele és maradjon velünk.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése