Temetési beszéd özv. Kocs Dénesné szül. Benedek Mária koporsójánál

Élt 91 évet, ebből özvegységben élete utolsó 47 évét.

Text: „Lábam előtt mécses a te igéd.” (Zsolt 119,105)

„Öreg leszek, vénebb a téli napnál,

kedvem sötét lesz és hajam fehér.

S mint a csitult patak a torkolatnál,

korhadt szívemben meglassul a vér.”

(Áprily Lajos: Finálé)

S.

Gyászoló Család, végtisztességet tevő Gyülekezet!

Közel egy évszázadot élt asszonyt kísérünk ma utolsó útjára. Olyan asszonyt, akit életének utolsó idejében az Alzheimer kór támadott meg, mely betegséget még a szellem alkonyának is nevezik. Sok elmúló évtizednek és e betegségnek a folyamatát szemlélteti Áprily Lajos: Finálé című verse:

„Öreg leszek, vénebb a téli napnál,

kedvem sötét lesz és hajam fehér.

S mint a csitult patak a torkolatnál,

korhadt szívemben meglassul a vér.”

Székelyderzs és Brassó között ingázó család sarja volt, akinek szívében megállt a vér, aki élet és halál torkolatához érkezett. Az 1900-as években alakult Brassói Unitárius Egyházközség első konfirmáló csoportjának volt tagja, kislányként pedig gyakran feltűnt a lelkészi családnál ezt-azt segíteni. Török Mihály lelkészsége idején itthon hasonlóképpen cselekedett. Bizonyára kihalljátok ezekből a mondatokból a fontosabb szavakat: konfirmálás, lelkészi családokkal való kapcsolattartás...

Én soha nem találkoztam vele, csupán brassói lelkésztársam révén tudtam róla, és tartottam számon mint Derzsbe és Brassóba is tartozó unitáriust. Amikor elhunytáról tudomást szereztem lelkésztársamtól is érdeklődtem az ő élete felől. Ezekkel a szavakkal jellemezte: „Rendszeresen igényelte az úrvacsorát. Betegsége ideje alatt mindig hazahívatott, hogy akkor is részesülni tudjon belőle. Igazán hívő, egyházához és vallásához ragaszkodó kedves asszony volt.” (Szász Ferenc) Ezért a jellemzésért választottam búcsúbeszédem alapgondolatául a zsoltárt: „Lábam előtt mécses a te igéd.”

Múlt hónap elején amerikai testvérgyülekezetünk tagjai látogattak meg. Egyik este a szabad ég alatt vacsorázva örömmel, gyermekként vizsgálgatták a csillagos eget. Fájdalommal mondták, hogy ha ők otthon ilyent akarnak látni, akkor ahhoz sokat kell utazzanak. Ez a fényszennyezés miatt van. Rivaldafényben él a világ. Ilyen nagy világosságban, mit jelent egy kicsike mécses árva fénye? Reflektorok között egy kijárólámpás? Hasonló kérdésre válaszol egy híres angol prédikátor : „Az Úr igéje nem díszkivilágítás (…) oda világít, azt az utat tárja elénk, ahová lépnünk kell, amelyen járnunk kell.” (C.H. Spurgeon)

Elhunyt testvérünk és a bibliai üzenet - a zsoltár ezt nevezi igének - közötti kapcsolat megmagyarázásért, most e zsoltárrész három lényeges tanítására szeretném felhívni a figyelemeteket. Arra válaszolnak ezek a tanítások, hogy milyen is az útja annak, aki mécsesként tartja maga előtt az igét?

1. A nyomorúságban is megelevenedő (107. vers)

eLehet, hogy inkább azt szeretnénk, ha arra kapnánk biztosítékot, hogy a mécses világánál járva nem lesz részünk szenvedésben, bajban, nyomorúságban. Ilyen az igéből nem olvasható ki, de az igen, hogy bármilyen baj is érjen, bármilyen nagyot essünk, bármilyen mélyre is sülyedjünk ezzel kicsiny, mindig helyére világító fénnyel megelevendehetünk, megingó lábunk biztonságra lelhet.

2. Védett :„Menedékem és pajzsom vagy te, igédben van az én reménységem.” ( 114. vers)
3. Öröm van benne: „A te bizonyságaid szívemnek örömei.” (111. vers)

Ilyen kis mécsesek világító fénye kellett ahhoz, hogy utolsó napjaiban, a kórházi ágyon így tudjon fóhászkodni: „Csak a jó Isten ne hagyjon el!”

Ha e gyászbeszéd elején az élet utolsó idejét és a betegségnek a folyamatát egy vers soraival szemlétettem, akkor most a végén szintén egy költőt hívok segítségül. Kosztolányi Dezső: Az alkonyathoz című verse úgy érzem csodálatos módon, unitárius hitünk örökélet hitével összhangban festi előnkbe azt, ami a kórházi ágyon elhangzott fohász után történt, történik:

„Halkan kopogsz az ablakon

S kérded, miért nem alhatom.

S én felzokogva fátyolodba

Rejtem könnyázott arcomat

S füledbe súgom, hogy mi bú nyom

Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen

Lecsókolod égő szemem

Éjszínű fátylad csendbe rám csap

S a szenvedésem ellohad.

S csókol, ölelget enyhe csended

Ó alkonyat!”

Ilyen csendben búcsúzunk tőle utolsó alkalommal. Isten legyen vele, Isten maradjon velünk. Ámen.