Vidéki Prométheusz

Zoltáni Jenő (62 ) temetésén elhangzott prédikáció, 2010. július 27-én. 

Lelkész: Demeter Sándor Lóránd 

„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, 

 hogy melegednének az emberek. /(...)

Fagyos kamrák kilincsit fölszaggatni,

És rakni, adjon sok-sok meleget. 

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

hogy fölmelegednének az emberek!” 

(József Attila: Tél, 1922)

 

„Ott álltak a szolgák és a templomőrök, akik tüzet raktak, mert hideg volt és melegedtek.” (Jn 18,18)

Mennyire ismerős, emberi, meghitt, bennsőséges pillanata az életnek: tüzet raknak az emberek és a hidegben amellett melegednek. Közel a tűzhöz, hogy hidegjárta csonjaikat felmelegítse. Közel a tűzhöz, ahol a lángok táncot járnak az ember arcán és táncukkal átszellemültebbé, tisztábbá, ragyogóbbá, istenesebbé mozgatják az arcizmokat, a barázdákat, a homlok ráncait, a szem fényességét... Mintha csak József Attila elkiáltott óhajtásának beteljesülését szemlélnénk: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,   / hogy melegednének az emberek. /(...) / Dalolna forró láng az égig róla, / s kezén fogná mindenki földiét. / Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / hisz zuzmarás a város, a berek... / Fagyos kamrák kilincsit fölszaggatni, / És rakni, adjon sok-sok meleget. / Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, / hogy fölmelegednének az emberek!” (József Attila: Tél, 1922)

Tudományos felmérések szerint az ember életében 6 olyan típusú hang van, amelyet a legjobban szeret és a legszívesebben hallgat. Az egyik ilyen hang a tűznek ropogása. Pattogjon, ropogjon a tűz tábortűznél, kandallóban, kályhában, mindig szívesen hallgatja az ember. A tűz ropogásához, pattogásához társul a főzés, az ételek íze, a melegedés. Az ember társas életének legkorábbi megnyilvánulásai szintén a tűz körül történtek.

A tűz hozzátartozik Istenhez. Az Isteni lényeget, az ő működését a világban, ősi idők óta TŰZZEL fejezik ki az emberek. Prométheusz az Istenek asztaláról elcsente a tüzet, hogy melegedjenek az emberek. Büntetésből egy sziklához láncolva minden nap sasok tépték ki a máját, és az minden éjszaka megújult.  Isten tűzként jelenik meg Mózesnek (2 Móz3,2), a sivatagban lángoló tűzoszlopként megy a nép előtt és mutatja neki az utat (2Móz 13,21). Pál apostol, az ősi mózesi szöveget (5Móz4,24) értelmezve ugyanígy láttatja Istent: „Mert a mi Istenünk megemésztő tűz.” (Zsid 12,29). Énekeskönyvünk 144-es számú éneke ma ezt így énekli meg: „Légy lángostor, légy fergeteg / Szívünkbe írt szent végezet / Isten szent lelke, égi láng / Lobbanj fel szállj le, szállja le ránk”

 

Miért beszélek itt ennyit a tűzről, akkor, amikor búcsút kellene vegyünk néhai Zoltáni Jenő testvérünktől?

Pillantsunk csak bele élete könyvébe. Aki itt van gyászolóként, tisztelőként, komaként, egykori munkatársként, falustársként, bárhogyan is, de itt van, ismerte. Előttetek és közöttetek élte életét. Előttetek épített házat, előttetek nevelte gyermekeit, előttetek és veletek végezte munkáját. Ismertétetk emberi természetének nagy gyengeségét, de ismertétek erényeit is: csendes jóindulatát, jólelkűségét, humorát.

Én amióta ismerem szinte mindvégig betegségekkel kínlódik. De amíg csak mozdulni tudott a betegségtől, addig lehetett őt látni, ahogyan szekerével megy végezni dolgát, vagy ahogyan felkeresték különböző emberek, és házukba hívták kályhát rakni.

Amikor beszélgettem vele, soha nem 20 éves tartktorista múltjáról beszélt, nem a mezőgazdaságról, hanem a csempekészítésről, a csemperakás titkairól, annak örömeiről.

Ezért tartottam fntosnak, hogy annyit beszéljek a tűzről. Mert a maga gyengeségével és esendőségével,  egy vidéki Prométheusz volt: tűz(helyet)csent a házakba, otthonokba  hogy melegedjenek az emberek, „hisz zuzmarás a város, a berek...” . Ott volt az emberi hajlékokban és pontosan, szépen végzett munkája után - amikor a családok hideg téli estéken tüzet raktak és együtt melegedtek, a lángok pedig táncot jártak a ház falán és emberi arcokon átszellemültebbé, tisztábbá, ragyogóbbá, istenesebbé mozgatták az arcizmokat, a barázdákat, a homlok ráncait, a szem fényességét – akkor szólalt meg jó humorral, csendesen: „Azt a tüzet meg kéne rakni / hogy fölmelegednének az emberek.”

Nem csak Isten, hanem a betegség is tűzként van jelen az ember életében. Az emberben levő tűz lehet megemésztő tűz, Isten tüzeként; és lehet elemésztő tűz, betegségként. Jeremiás siralmaiban olvashatunk a betegségnek elemésztő tüzéről „A magasságból tüzet bocsátott csontjaimba, és az hatalmasodik bennük, hálót vetett lábaimnak, pusztává tett engem, egész napon beteg vagyok.” (Sir 1,13) Esztendő elején, amikor az egyházközség gondnokával családlátogatáson voltunk nála, így találtuk őt betegágyában. Akkor együtt imádkoztunk a gyógyulás lehetőségéért, hogy "ha lehetséges múljék el tőle e pohár". 

Ma a koporsója mellett állva a Szentírás üzenete mellett unitárius énekeskönyvünk 288-as számú énekének soraival búcsúzunk tőle: „Csendesen, mint folyam, mely tengert ér / Halkan, mint eltikkadt vész a pusztákon, / Tart a pálya s csillapul az életér / És szemünkre a szelíd ég fátyolt von / A világnak búcsút int az élet / Lámpánk alszik,és lángra nem éled.” (288-as ének)

Ámen.