Elröpültél már

 “…az orrszarvúak nem látnak jól, és nem tudnak már a jelenlegi bonyolult világban tájékozódni. Ősrégi korból itt felejtett vaksi lények, akik nem ismerik már a mai őserdők és szavannák útvesztőit, a pleisztocén kor utáni új és veszedelmes állatfajokat, és ezért az Isten küldött nekik egy madárkát, aki az orruk hegyére ül, s hangos csiripeléssel irányítják őket a sűrűben. Megmondja nekik merre menjenek, hol forduljanak, torpanjanak, meg, kivel vigyázzanak, és mikor áll elő olyan helyzet, amikor hanyat–homlok menekülniük kell.” (Müller Péter: Varázskő)

Ma temetési szertartás volt. Utolsó útjára kísértük Dénes Béláné Bara Esztert, aki élt 67 évet, melyből házasságban 45 évet. A koporsója felett elhangzott temetési beszédet, a Márk szerint íródott evangélium 12. részének 27. versére alapoztam: “Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.”

A Márk szerinti evangélium tudósítása szerint Jézus olyan üzenetet fogalmaz meg, amelyet ebben az órában mindenképpen meg kell hallgatnunk. Ebben az órában, amikor megkezdődik egy szeretett családtagtól való szertartásos elbúcsúzás. Ebben az órában is Istenről beszél nekünk Jézus. Ebben a helyzetben is Róla szól. Ebben a helyzetben is, amikor mi talán a legkevésbé tudunk figyelni rá, és figyelni Istenre. Vagyok – mondta Isten az ősi kijelentésben. Az élők Istene – fejti meg nekünk Jézus. Két érv is van, amiért ebben az órában is fontos meghallgatnunk:
1. Ha Isten az élők Istene, akkor aki meghalt is él.
2. Vagyok - mondja Isten – a halálon innen és túl élők istene.

Ma ezzel a kettős bátorítással állhat a család, a rokonság és az együttérző gyülekezet e koporsó mellett, amelyben egy asszony fekszik: feleség, édesanya, nagymama.
Úgy kezdődött, ahogyan Berzsenyi Dániel írja versében: “Elröpültél már, szeretett ifjúság! / Eljön a sok baj, és jő a sok aggság. / A vidám orcát halovány hidegség /Váltja fel gyorsan, s követ a betegség. “ (Berzsenyi Dániel: Az ifjúsághoz) Hiábavaló volt arra hivatkozni, hogy az ember ideje 70,80 esztendő. Végig kellett kísérni a betegség kacskaringós, de egy belátható cél felé tartó útján. Adatott 3 esztendő, amikor vele együtt lehetett azt mondani: Ilyen nincs! Adatott 3 esztendő amikor vele lehetett sírni, amikor vele és érte lehetett imádságba mélyedni. Ettől a héttől másként kell továbblépni: emlékezéssel és belenyugvással. Emlékezéssel, belenyugvással. Milyen könnyű kimondani: belenyugvással, emlékezéssel. Milyen nehezen járható ez a kettős út. Hogy mi a nehézsége?

“…az orrszarvúak nem látnak jól, és nem tudnak már a jelenlegi bonyolult világban tájékozódni. Ősrégi korból itt felejtett vaksi lények, akik nem ismerik már a mai őserdők és szavannák útvesztőit, a pleisztocén kor utáni új és veszedelmes állatfajokat, és ezért az Isten küldött nekik egy madárkát, aki az orruk hegyére ül, s hangos csiripeléssel irányítják őket a sűrűben. Megmondja nekik merre menjenek, hol forduljanak, torpanjanak, meg, kivel vigyázzanak, és mikor áll elő olyan helyzet, amikor hanyat–homlok menekülniük kell.” (Müller Péter: Varázskő)
Ezek után el kell képzelni egy orrszarvút, amelyiknek az orráról odalesz a madárka: Merre menjen? Hova legyen? Mire figyeljen? Hol torpanjon meg? Mire vigyázzon?
Amikor meghal egy asszony, aki feleség, édesanya, nagymama – ezért nehéz a belenyugvás és emlékezés útját járni. Mert – ahogyan az özvegyen maradt férj mondta – olyan, mintha levágnák az ember fél karját.

A lelket ért sebesülés ennél is fájdalmasabb. Hosszú ideig eltart özvegynek, gyermeknek, unokáknak megjárni a megnyugvás és emlékezés útját. Helyére kerül minden az udvaron, lejár a sok kérdés ideje, lecserélődik a gyász-öltözék – és még akkor is lesz egy-egy hirtelen, életveszélyes kanyar ezen az úton.Jó bátorítás Jézus szava: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Az itt élőknek is és az ott élőknek is Istene. Ha a koporsóban fekvő asszonyra értjük, akkor vigasztalással-; ha magunkra vonatkoztatjuk, akkor bátorítással szól hozzánk az evangélium.
A Jézustól kapott vigasztalás és bátorítás mellé, hadd helyezzek oda egy egészen gyakorlatii biztató üzenetet:„Adj szót fájdalmadnak; a bánat, amely nem beszél,addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad.” (Shakespeare)

Éljetek a bátorítással, biztatással, vigasztalással, hogy beteljesedhessen, az amiről a Szentírás látomása beszél: “Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé.” (Jel 21:4)

Isten adja meg ezt nektek, neki pedig adjon zavartalan nyugodalmat.
S.