„Adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor, mindenért.” (Efézusi levél 5:20)
Abban az időben, amikor Európában még nem járt autó az evangélium egyik prédikátora kerékpárral járta a vidéket, hogy különböző helyeken hirdesse az evangéliumot. A gyülekezetekben arról volt ismert, hogy rendkívül hálás ember, aki háláját nyilvánosan kifejezésre is juttatta imádságaiban. Amikor egy napon kerékpárjával úton volt rendkívüli felhőszakadás érte. Teljesen átázva érkezett ahhoz a gyülekezethez ahol az evangéliummal szolgálni akart. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy át tudott öltözni, mert azonnal fel kellett mennie a szószékre. Az egész gyülekezet tudta, hogy bőrig ázott, és feszülten várta, hogy vajon aznap miért fog hálát adni. A hallgatók nagy meglepetésére és szégyenkezésére a prédikátor ezekkel a szavakkal kezdte bevezető imáját: Köszönöm neked, hogy nem minden nap esik úgy az eső, mint ma. (J. Langhammer:Példázatok, igaz történetek.Evangéliumi Kiadó, 2002)
Egyszerű, mindennapi példájából megtanulhatjuk, hogy mindenkor, mindenért hálát adjunk.
A mai ünnepi prédikáció ennek az imádságos gondolatnak kibővített változata: „Adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor, mindenért.” (Efézusi levél 5:20)
Évek óta figyelem a városiasodás folyamatát a gondolkodásban, életformában. Minden határkerülést megelőzően van 3 visszatérő kérdésem:
1. Mit fogunk kerülni? Erdősödő legelőket, parlagon hagyott földeket, elbokrosodó kaszálókat? Az életforma váltásából következik a második kérdés:
2. Mivel fogjuk kerülni? – A tavalyelőtt Felvidéken (ma Szlovákia) egy több ezres településen megmutatták nekem a falu utolsó lovasszekerét. Mi is arra tartunk.(?)
3. Kivel fogunk határt kerülni? Ha a mit és mivel megvalósul, akkor kinek kell már határkerülés?
A három ismétlődő kérdés esztendőről-esztendőre egyre aktuálisabb, egyre életszerűbb. Egyik oldalról hallani a válság panaszait és siralmait hogy nehéz az élet, nem mennek az építkezések, baj van az üzlettel... Másik oldalról a földből élő ember elkeseredését, aki a maga munkáját 0-nak számítja az élet megvalósításához: nem viszik el a tejet, átverik a gazdákat, csapdákba csalják... Megvásároltatják velük a drága csarnokfelszerelést, átvállaltatják a működési költségeket és utána felmondják a szolgáltatást... Hazugsággal, csalással, szemfényvesztéssel ámítják őket... Elesett embereket látok, megtörteket, kétségbeesetteket. Válságos időben, amikor el akarnak szakítani egy nemzedéket a földtől, amely éltette és amelyet szeret, akkor érezzük meg a súlyát a magyar szólásmondásnak: Kihúzták lába alól a földet. Mert kihúzzák lábunk alól a földet.
Ebben a nehéz, válságos időben az apostoli szólít mindannyiunkat: Mindenkor, mindenért hálát adjatok Istennek, az Atyának! Az apostoli intéshez szorosan kapcsolódik az ősi, jégverés napi szokásrend, amely így félelmek között is eredetével és gyakorlatával Istenhez csatol.
Másfél évszázaddal ezelőtt, sok jégverés után, amikor földből élő embernek az élete nehezen volt élhető, egy asszony álmot látott. Jelenése volt.
Vendégünk volt a Duna TV elnöke. Meséltem neki erről a hagyományról. Pökhendien, gúnyolódva kérdezte: Kitől volt jelenése? Mert az unitáriusoknál, ahol Jézus csak egy peches rabbi, ezt sosem lehet tudni.
Pontosan lehet tudni, válaszoltam. Nálunk az egy Istentől való az üzenet. Az unitárius embernek tanítója van, példaképe van, mestere van, de közbenjáróra nincs szüksége. Szeret egyenes kapcsolatban lenni Istennel.
Másfél évszázaddal ezelőtt, ilyen egyenes kapcsolatban Isten egy asszonyon keresztül figyelmeztette a falut: Mindenkor, mindenért hálát adjatok.
Istent dicsérő alkalmainkon a 105. zsoltár nyomán, énekeskönyvünk 202-es számú énekével számtalanszor erősítjük imádságosan Istenhez kapcsolódó lelkünket:
„Adjatok hálát az Istennek,
Imádkozzatok szent nevének (...)
Atyáinkat is az Úr védte,
A jókat mindig ő segélte.
Harcban a baj, ha ránk szakadt,
Az Úr mindig velünk maradt,
Csak őhozzá hívek legyünk,
Örökké megtart Istenünk.”
Jézus ma is így tanítja ezt nekünk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és arra rendeltelek, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon.” (János evangéliuma 15:16)
Az 1700-1800-as évek fordulóján élt egy unitárius jogász-tanár, akit az Egyházi Főtanács a TISZTELENDŐ cím viselésére jogosított fel. Az egyháznak ez a megbecsült és tisztelt embere, a kissolymosi születésű Sebes Pál, énekeskönyvünk 58-as számú, általa szerzett énekében elesett élethelyzetekben zsoltáros hangvétellel bátorít minden hittestvért:
„Mit remegsz, mért háborogsz, én szívem mi bántott,
Bánatodra balzsamod mért, hogy nem találod?
Oh tekint fel bánatodból,
Fent az Úr, nem hallod így szól:
Bízzatok!”
Adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor, mindenért.
Arra rendelt az Atya, hogy gyümölcsöt teremjetek és az megmaradjon.
Bízzatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése